Ma eltűntem egy kicsit, ohh, bocsássatok meg nekem… mert…
1. Elküldtem a firkálmányaim a pályázatra… sikerült csütörtökön éjfél előtt… (most
folyamatosan valamim keresztbeáll sajátdrukk miatt, legtöbbször a szemem, ez úgy péntek estével tetőzött)
2. Utána beestem az ágyba, majd lenyomtam egy kőkemény pénteki napot a gályahelyen
3. Majd este elhúztunk mulatozni, “feszültséglevezetésképpen”… Orczy-kert, Tunyogi-koncert…
Egész nap összvissz két zsemlikét ettem, többre nem volt időm (tessék, már az elején kezdem magyarázni a bizonyítványom). Rohanás haza, cicamosdi, loholás a Köki-re, “félalvólét” a metrón… koncertkezdésig becsordogálás az Orczy-kert tójához, Lemmy (Ifjonc – lásd. párom) “tesóscsaládja”, meg két idősebb, de fanatikusan bulizós hölgy padfoglalása, majd vörösbor megszegése, a lájtosabb emberkék higították kólával, olyan “megismerkedésesköszöntés”, no meg alaphangulat megadása…
A második pohárkánál már éreztem, hogy az alaphangulatom kezd kimuskátlivirágozni. A többi pohárka már osztódásnak indította a virágtöveket. Mire elkezdődött a koncert, addigra nálam nagyon hepehupisra pupozódott a melegtől a betonsétány. Amúgy nem vagyok egy “koncertvégigüvöltős-szétcsápolós” lányzó (csak kicsit nagyon!!!), most viszont… huuuhhhhh… beladtam apait-anyait, a teljes le- és felmenőket. Nagyon jól éreztem magam… zene, bor és nő (helyett férfiember)… hangulat… no meg a veresbooort ittaaam az esteeee… angyalom, ragyogóóóm… szeretem a booort.. (ja, bocs, ez nem Tunyogi!)
Az este folyamán megvilágosodtam, hogy nemcsak a mesékben létezik “sohakinemfogyó” pohár. Bármennyit is ittam belőle, mindig tele volt… vagy az már másik pohár lehetett???… Én pedig csak mosolyogtam, beszéltem, beszéltem, beszéltem… azt, hogy mit, azt most ne nagyon firtassátok… viszont orv-videó készült, hogyan nem tudom csápolásra hajtogatni a kezem ujjait… pfujj… nagyon izééééés dolog volt ám ez…
Hazafelé görcsösen kapaszkodtam “elnemerdengedniakezemet” sikkangatásokkal. Minden olyan gödrös volt, meg gömbölyű, meg a bokrok is elémugráltak, néha járdaszegély is került a lábam alá, amit nem vettem észre, pedig nagyon figyeltem ám!
A bölcs mosoly nem tűnt el Lemmy arcáról, miközben vezetgetett, mint apa az elsőbálozós kislányát, aki csak belenyalintott élete első pohár itókájába, és egyből minden pink-színű lett tőle, csak rákérdezett, hogy miért is ne engedje el a kezem…
– Háááát, mert én egy kissikééét besissssentettem…deee sssssss….
– Mit csináltál? – egyre szélesebben vigyorgott.
– Becsissscsentetteeeem! Nem érted???
– Dehogynem! Főleg a sok ssssss-betűt!
Komolyan megsértődtem rajta…hogy ott csak szélesedik egyre a szája szerteszétfele… pedig én nagyon értelmesen magyaráztam el az állapotomat… asszem be is durciztam… többre ugyanis nem emlékszem kéremszépen… halvány foszlánykák azért néha bevillannak, de a többit a jótékony homály takarja… szerintem jobb is!!!
Reggel viszont volt “im-bolygószoba”, “smégismozogaföld”, az ágy is a “néhafelébredéseknél”, kalapácsos törpikék a fejemben és délután félháromig alvás… majd mesedélután a kimaradt részekből…
Gondolkodóba estem ám azért. Mert eddig mindig én vittem haza áttivornyázott éjszakák után a baráti társaság férfitagjait (s nem ittam kevesebbet mint ők, tartottam az iramot ám bőszen, sőőőt!), most meg kidőlök pár pohár veresbortól… hiába… öregszem…
…de akkoris, jusztis nagyon jóóól érezteeem magam! már amire emlékszem az estéből… és az vesse rám az első követ… aki még soha, semmikor, és egyáltalán…
2007. július 28.
Lyrian ©
