Már akkor bizsergetett a dallam, amikor a sorba beálltam, majd kezemben a zsemlésszatyorkával lecövekeltem előttük. Villant a szeme, megismert ő is, és hirtelen átváltott a kedvencemre a dalban. Lassan kezdte, dobok, sípok… a hangok összefolytak az esőcseppekkel…
Először talpam indult el, pöccentette a taktust, éreztem, ahogy felkúszott a derekamhoz, szétáradt a mellkasomban, ringatózni kezdett a vállam… és dúdolni kezdtem én is… majd egyre gyorsabb és gyorsabb lett minden… Már nem tudom, mikor kezdődött, mikor tettem le a szatyrom, a táskám, csosszant a lábam, indult a tánc. Nem érdekelt, ki néz, s ki lát… lüktettem… minden mozdulatnál egyre könnyebb és könnyebb lettem… legurultak a sziklák, kavicsokká, majd homokszemekké váltak, pörögtem, forogtam, és énekeltem, egyre hangosabban… Nem tudom, mikor csatlakozott hozzám, de ott járta velem ő is… Furcsa pár lehettünk, mi, ott, ketten… a Nagyfőnök, és én… egy indián, és egy rocker… a sétálóutca elején… a macskaköveken… a saját világunkban, amiből kirekesztettünk mindent és mindenkit. Mintha szárnyaim nőttek volna… kiszakadtam a percből, minden porcikám megtelt azzal a furcsa lüktetéssel…kitágult a tér… és sírtam… sírtam, ahogy már régen kellett volna, azzal a megkönnyebbült zokogással, ami eddig nem akart felszakadni, csak nyomott, tépett, kínzott… A dúdolásból sírásba hajló ének lett, majd jajkiáltás, fel az égbe… hajamból kiestek a csatok, ázottan tapadt arcomra, nyakamba befolyt az eső, lecsurgott mellem közé, de mi csak táncoltunk magunkért, másokért, mindenkiért…
Talán tíz perc lehetett, időérzékem elvesztettem, s nem is érdekelt, mennyi idő alatt raktam le a terheket, tisztultam meg őrült táncunk alatt, az extázis mély forgatagában… de könnyebb lettem… majd hirtelen csend lett… a lendület még vitt tovább, majd hirtelen megálltam… Nagyfőnök rám kacsintott…
Amíg papírzsebkendőt kerestem, hogy letöröljem arcom, valaki megbökte a vállam… Ő volt, csodálkozó, hatalmasra kerekedett szemmel, és felmutatott… az eső ugyanúgy esett, de kisütött a nap, szétárasztva mindenhová sugarát… rám, rá, mindenkire…
… soha nem tudom meg miként történt… mikor teremtettem meg a csodát… ott, míg táncoltam a pocsolyákba csapva lábammal, megszállottan keringve, zokogva… de a körülöttünk állók mind engem néztek… engem, aki feltáncolta a szivárványt az égre…
Lyrian ©
Tetszett !!!! Linkjeim között a helyed, hogy könnyedén megtaláljalak.
Én is imádom őket és a zenéiket is! Megnyugtat, feltölt. Órákig tudom őket nézni ha az utcán zenélnek.