Három pillanat…
Jó amikor itt vagy, belém ivódik léted… ahogy rágyújtasz, csattogtatva az öngyújtód, nem elfogadva a működőt, mert akkor is… juszt is… ahogy rám nézel, kutatón, vallatón, majd tiltakozol… te nem, te csak úgy néztél… s mikor elcsitul a lakás a siserahad nyüzsgésétől, a csendben ujjaddal végigsimítasz a számon, hívó tenyeredbe nyugtatom arcom… s bennem akad a szó…
… igen, jó amikor itt vagy…
–.–
Éjjel nem tudtam aludni. A melegtől. Nyitogattam az ajtót, hátha kicsit hűvösebb lesz a szobában, majd feléd fordultam, és az ablakon beszűrődő estefényben rádcsodáltam.
Olyan nyugodt volt az arcod. Annyira védtelen. A szád puha, s mégis feszes… ha fogammal érintettem volna, biztos széthasad… ujjbegyre csábított az íve, hogy körberajzoljam… Nyakadon lüktetett az ér… szíved dobbanása rezgette bőröd… majdnem odahajoltam, hogy végigsimítsam rajta a szám, s az érzékeny idegek átvegyék véred ritmusát… de csak az ujjamat nyugtattam rá…
Egyik kezed a melleden… néha megrezzent, mintha a rossz álmokat zizzentetted volna el magadtól. Másik melletted, nyitott tenyered csábított, hogy arcom belesimogassam… majd továbbsiklottam volna a hasadra, elvarázsoltam volna róla a cifránszőtt mintát, beleolvasztva testem ívét… csábított a combod, hogy körbekulcsoljam lábammal… ősösztönök lüktettek bennem…
…de hagytalak… hagytalak az álmaiddal… a “felhőkbenjárókkal”… csak néztelek… és messziről simogattalak… a gondolataimmal…
Nem tudok beszélni. Nem tudok kimondani bizonyos dolgokat. Pedig máskor folyton-folyvást dől belőlem a szó. Aztán egyszercsak megbénul a nyelvem. Pedig mondanám, annyira mondanám…
– Tegyünk egy papírt és egy tollat mellénk… – ez volt az ötleted…
Igen, adj egy papírt és leírom, lerajzolom – ott egy szó, itt egy grafitvonás… egy szín, lüktet benne a jajjvörös, a királykék, a lángolósárga… vagy nézz a szemem haragoszöldjébe, mely elmélyül néha olajpírral, majd friss esővel öntözött rétként szineződik, amikor megcsillagosodik a könnyeimmel… olvasd ki belőle a leírhatatlant…
Nézd a kezem, látod, ha úgy hajlik a csuklóm íve, mint tört madár szárnya, a szívem is szomorú, ha pihen nyugodtan a hátadon, vagy indákat rajzolnak ugyanoda ujjaim, a nyugalmat érezheted, hogy itt vagy… ha szám csiklandozza nyakad, ott, hátul, a kis pihéknél, vágyam lüktet már… kérőn, s követelőn…
Nézd a testem… eltáncolom neked az örömöm… a megkívánást… a sikító kéj csábító vonaglását…
Csak nézz… fogadj magadba egészen, ahogy rámvillansz… ne azt, hogy hol vagyunk… mely bolygóra tévedtél… hanem azt, hogy mivé teszem a helyet… magammal… helyezz egy másik csillagra minket… s elsüllyednek a falak, láthatatlan lesz körülöttünk minden… látod?… itt vagyunk… én vagyok… nem mindegy, most hol vagyunk?
