Nosferata
Bűvös tükrömbe nézve fésülöm hajam,
Lágyan omlik vállamra, kezeddel elsimítod,
Nyakam csiklandozza leheletcsókod,
Végigborzolja testem a vágy, tested, véred után.
Látom, arcod fáradt, míg ledőlsz gyilkos ágyamra,
Nevetésem csak én hallom, én, ki tudom a Titkot.
Lassan mozdulok utánad, bokádnál kúszom fel,
Combod simul mellemhez, ágyékodnál játszom,
Hasad ívén, s bimbód udvarán körözök ujjaimmal,
Rádtapadok, nem engedlek, nyakad íve megfeszül,
Láthatatlan fokhagymafűzéred félretolom gondolataimmal,
Megpihenek a lüktető érnél, ujjbegyem ráfeszítem,
Ráhajolok, csak kis sebet ejtek, vigyázón, gyengéden.
Gyönyört érezz, míg véred ízlelem, ne gyötörjön!
Mily régóta játszom e játékot, éjjelente, rádlihegve,
Szerelemmel széthevítve, csak vigyázva, csak szeretve.
A halál ízét messze kerülöm, nem engedlek elmenni,
Hisz mi maradna nekem, ha elfogyasztanálak teljesen?
Így kellesz… még kellesz… kell az életed, kell a véred,
Kell, hogy gyönyört adj, nem engedlek még el, még nem.
Fejed mellemre húzom, kezed ágyékomhoz vezetem,
A piciny sebből azt az utolsó cseppet még magambaveszem.
Még nem jött el az idő, de egyszer, ha már játékom megunom,
Úgy löklek el magamtól, mintha soha nem ismertelek volna,
Véred veszem az utolsó cseppig, kéjesen vonagló testtel,
Dédelgetve, bíborkönnyeket sírva átkozlak le a Pokol mélyére,
De előtte még, kárhozatszerelemből, megajándékozlak az Örök Élettel.
Lágyan omlik vállamra, kezeddel elsimítod,
Nyakam csiklandozza leheletcsókod,
Végigborzolja testem a vágy, tested, véred után.
Látom, arcod fáradt, míg ledőlsz gyilkos ágyamra,
Nevetésem csak én hallom, én, ki tudom a Titkot.
Lassan mozdulok utánad, bokádnál kúszom fel,
Combod simul mellemhez, ágyékodnál játszom,
Hasad ívén, s bimbód udvarán körözök ujjaimmal,
Rádtapadok, nem engedlek, nyakad íve megfeszül,
Láthatatlan fokhagymafűzéred félretolom gondolataimmal,
Megpihenek a lüktető érnél, ujjbegyem ráfeszítem,
Ráhajolok, csak kis sebet ejtek, vigyázón, gyengéden.
Gyönyört érezz, míg véred ízlelem, ne gyötörjön!
Mily régóta játszom e játékot, éjjelente, rádlihegve,
Szerelemmel széthevítve, csak vigyázva, csak szeretve.
A halál ízét messze kerülöm, nem engedlek elmenni,
Hisz mi maradna nekem, ha elfogyasztanálak teljesen?
Így kellesz… még kellesz… kell az életed, kell a véred,
Kell, hogy gyönyört adj, nem engedlek még el, még nem.
Fejed mellemre húzom, kezed ágyékomhoz vezetem,
A piciny sebből azt az utolsó cseppet még magambaveszem.
Még nem jött el az idő, de egyszer, ha már játékom megunom,
Úgy löklek el magamtól, mintha soha nem ismertelek volna,
Véred veszem az utolsó cseppig, kéjesen vonagló testtel,
Dédelgetve, bíborkönnyeket sírva átkozlak le a Pokol mélyére,
De előtte még, kárhozatszerelemből, megajándékozlak az Örök Élettel.
Lyrian ©
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: