Egy kávé mellett...

Azt hiszem, az alábbi levélkével kezdődött egy új varázs az életemben.

“Aggódás, hit, nincs isten. Nem tudom.
Ha lenne valami, csak egy ici-pici csoda, talán nem bújnék legszivesebben a sarokba. Talán nem csurognának a könnyeim valaki miatt, akit két hete ismerek, és lehet, holnap már nem lesz.

Tudod, kórházban dolgozom. Két hete megjelent egy fiú, nagyon beteg. 25 éves. Csak 5-tel idősebb, mint az én nagy lurkóm. Óriási vigyor mindig halálsápadt arcán, csonttásoványodva, de annyi erővel, hogy irigyeltem. Azt mondták, talán fél év még. Talán.

Húsvét után beröppent táncoslábbal, minden hölgyeménynek kezébe nyomott egy cserép virágot, és amikor kint a folyosón meglátott, odajött és csak annyit mondott: “Ne csodálkozz! Úgy élek, mint a kérész!” és adott egy hatalmas puszit, aztán szaladt tovább.

És Kérész ma önkét bevonult az osztályra, hatalmas szemeiben a csodálkozás, a nemhit, a világ, a szeretet, a mosoly, a “talánnincstovább”. De hülyéskedett, akkor is, amikor a morfiumos tapaszokat pakoltuk rá, akkor is, amikor az infúziót kötötték be neki. És mosolygott amikor elköszöntem, mert lejárt a munkaidőm, a fülembe nyomta lejátszója fülhallgatóját, és odasúgta: “Csak neked mutatom meg, mit hallgatok, mert te megérted” és bekúszott a dallam az agyamba, ahonnan most sem tudom elhessinteni: “Ha volna még időm…”, majd beszélt, beszélt, beszélt. Nincs fél éve. Lehet, holnap már nem lesz. Vagy csak pár nap. Nem tudom.

Hol vannak ilyenkor az angyalok? Hol van a barátnője? Hol a családja? Senkije nincs, mindenki elhagyta. De a barátok telefonáltak, kapkodta a mobilját, ő nyugtatgatta őket “óóóó, semmi bajom, csak kivizsgálnak” és kacsintott hatalmasat.

És nem tudom, miért írom Neked, pont Neked, akit nem is ismerek, de sír a szivem, annyira, most ott belül. Ne haragudj, hogy ilyenekkel zargattalak, kavarog most minden, bújnék valakihez, szaladnék, menekülnék, szárnyrakapnék, vagy aludnék, hogy ne járjon az agyam. És nem tudok segíteni!!!! Érted??? Semmit nem tehetek. Ez a sors? Ez az, ami meg van írva? Ehhhh!”

Minden reggel, amikor beértem az osztályra, első utam hozzá vezetett. Mentem, ő várt, könyveket vittem, nem győzte köszöngetni. Ha rohannom kellett, mert hívtak, soha nem felejtett el végigsimítani a karomon, vagy egy mosolyt utánam küldeni. Napról-napra rosszabbul lett, látványosan romlott az állapota. Megijedtem néha, amikor reggel besliccoltam hozzá stikában. De mosolyogtunk, hiszen így kellett lennie, így kellett tennünk.

Kérész egy hete nincs már. Elindult azon a bizonyos sárgaköves úton, a szivárvány felé. Amikor hétfőn utoljára beszéltem vele, elmesélte, hogy minden csalóka, még ő is. Otthonban nőtt fel, nem ismeri a szüleit, hajléktalan volt, de büszkeségből nem ment szállóba, inkább aludt padokon, parkokban, erdőben… nem volt barátnője, de barátai igen. Közben fogta a kezem és én úgy éreztem, hogy megkönnyebbült. Kimondta. Ha másnak nem tudta, akkor nekem, de tiszta szívvel indult útnak, hazugságok, félrebeszélések nélkül.

Aztán rohannom kellett, mert sok volt a munka, néha be-benéztem, de már akkor nem érzékelt semmit, talán jobb is volt így neki. Délelőtt 11.35-kor végleg elaludt. Lementem a kórház kertjébe, leültem egy padra, és megsirattam. Még az eső is elkezdett cseperegni akkor. Sírtam valakiért, akit nem is ismertem.

Ennyi volt Kérész története. Egy fiúé, aki imádta az életet, és minden napját úgy élte meg, mintha az utolsó lett volna.