Sustorgó szavak
törik meg a mélyvíz
mocskos, zavaros
gondolatait.
A partról kis híd
gyűrűzik a nádas felé,
strandkorlátkék színű
rozsdadarabkák
kúsznak rá lila hajam
magenta csíkjaira.
Karom ráfonódik
az ifjú testére, míg
magvait belémszórja
egy végső lökéssel,
az apadó forrás
utolsó lüktetésével.
Kielégülten fekszik
a felszín alatt,
tüskés medúzakarja
lelankadt már,
majd napsütéses trónjára
ülve vigyorog rám bambán.
Kielégületlen sodrásom
újabb harcra vár,
hiszen bennem még
lüktet a Vágy!
Gyorsvonatként
száguld a kérdés, míg
folyóm lüktető vibrálását
ritmusként dübörgi a gát.
Hogyan tegyek itt még
egy(két-há…) csodát?!
Dühösen csapom pofán
a dísztök-levélen terpeszkedő,
önelégült arccal pózoló,
békából felcsókolt királyfi’át,
s rúgom meg formás,
művészien ívelt hátsaját.
Te hülye, most menj,
és kívánj attól a
csoda-aranyhaltól
három szem
Viagrát!
2010. január 13.
Lyrian ©
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: