A Néma szeretők című írás “befejezése”.
Találkozás. Lehet jó, lehet rossz, lehet felkavaró, gyilkos hajlamokat előhozó, emlékeket elővarázsoló… Sokféle lehet.
A mai nap teljesen kivett belőlem mindent. Annyi sok-sok dolog történt,
hogy elegem lett, besokaltam, “pontmostizélemle” hangulatban, nyilalló
fejfájással szálltam fel a buszra meló után. Tele volt már, nem fértem
sehová, csak a közepére, letettem a hátitatyóm a lábamhoz, és jó nagyot
lódultam, amikor elindultunk. A második megállónál már moccanni sem
tudtam, amikor valaki hátulról nekem esett. Bocsánatkérésére hátra sem
néztem, csak akkor, amikor megfogta a vállam és magafelé fordított…
Felrobbant bennem a düh. Az egy éve visszafojtott, “hamajdújratalálkozunk”…, a tenyeremben azóta érlelődő irdatlan nagy
pofon, hogy majd akkor… akkor…, de csak néztem… néztem a szemébe.
Magát az embert nem láttam egészében, csak azt a rámcsodálkozó,
kitáguló íriszű szempárt, amiben régen ott volt a Minden, a Semmi, és a
Végtelen… Most kellene megmozdulnom, most kellene szembeköpnöm, most
nekimennem, tépnem, rúgnom… de csak néztem. Lassan már a részleteket
is magambafogadtam. A folyton szemébehulló, kósza tincset, a szája
szélénél az apró ráncokat, furcsa, szakállnélküli arcát, a hülye kockás
sálat, a kockás nagykabáttal, amit utált… Suta párbeszéd vette
kezdetét.
– Lefogytál. – Le. – Fáradt vagy. – Fáradt. – Ma sírtál. – Sírtam. – És
gyűlölsz. – Gyűlölök. – És fájsz. – Nem fájok. Már nem. Nagyon régen
nem. – Elaludt? – El. – Miért nem teszed, amit szeretnél? – Nincs
értelme. – Hová lett a “kihaénnem”? – Megváltozott. Te is megváltoztál.
– Meg. – Láttam, az álmod valóság lett. Jók a képeid, csak kemények. –
Írsz. Olvastam. Mindig olvasom. – Nem tudtam. – Ha tudod, megírtad
volna? – Meg. Akkor is. – A “félelmetes belső látásod”… Így láttad?
– Így. – És így is érezted? – Másképp leírtam volna?…
Elakadtak a szavak. Kapirgáltam a táskám után, és az első
találkozásunkra gondoltam. Akkor már egy éve mondtam le egymás után
minden meghívást, “összefutást”. Volt, hogy az utolsó előtti percekben,
gyáván, pedig állt órákat a Duna-parton piknikes-kosárral a kezében,
kockásra ülte a fenekét a Munkácsy-kiállítás előtt a várfalon, de akkor
a sarkára állt, és közölte, hogyha kell, a hajamnál fogva is elrángat
arra a nagy-nagy rendezvényre. Ott aztán először nevetve, aztán már
csodálkozva nézte, hogy én mindent megfogtam, megtapogattam, az
ujjaimmal ízlelgettem a formákat, fogadtam be a tárgyak szépségét.
Órákat kóboroltunk a standok között, egymástól messze, más-más
kiállítórésznél ragadtunk le, onnan kiabáltunk egymásnak. Aztán
egyszercsak odarohant, elkapta a karom, és “mostcsukdbeaszemed”
parancsszóval odavonszolt valamihez. – Nyújtsd ki a kezed! És mondd el,
mit látsz! – Hideget éreztem az ujjaimmal, a fémnek van ilyen
tenyeredbekúszó ridegsége, kerek formák, kancsó? … pohár?… pohár…
fémpohár! – Azt mondd, mi van rajta! – Finoman tapogatttam végig ujjaim
begyével: vonalak, először szabálytalanok, aztán kezdtek összeállni,
felfelé összefutó vonalak, kanyargósak…két szabálytalan, és mégis
szabályos forma… szárnyak… madár… nem sas… ahhoz túl finom…
felfelé, s hátrafelé hajló fej… lejjebb karmok… lángok… főnix…
FŐNIX! – Az addig csak suttogott, bizonytalan szavakból kiszakadt
belőlem… láttam… belül… Vártam, hogy megerősít, hogy igazam
van… semmit nem szólt. Majd két lélegzettel később ennyit hallottam:
– Félelmetes…
Kinyitottam a szemem. Előttem egy egyszerű fémpohár állt, belevésve egy
főnix születése… vagy halála? Soha többé nem nevetett ki. Akkor sem,
amikor frissen festett képein, a még ragadós festékben tapogattam, s
úgy húztam bele saját vonalakat, saját varázslatokat. Akkor sem, amikor
a hátam mögött ülve nézte, ahogy a szenet maszatoltam szét ujjaimmal az
állványra feszített rajzlapon. Már értette, mit, és miért csinálok.
Megint rántott a busz. Amikor ránéztem, már nem volt bennem harag, nem
akartam a képébe kiabálni, hogy tudom, magáévá tette az összes együtt
szült “szépgondolatainkat”, hogy kitagadott minden közös képből, hogy
kiadott, eladott, odadobott… Csak néztem… csak nézett…
Egyszerűen csak ott álltunk… két ember, akik valamikor együtt
lélegeztek, együtt alkottak csodákat, akik szavak nélkül is megértették
a másikat, és most már nincs mit mondaniuk egymásnak. Amikor
leszálltam, még visszanéztem. Két néma ember, “valahavolt” titkos
szeretők búcsúztak el egy szemvillanással…
2007. február 06.
Lyrian ©
