Léleklakat

Nézz
bele! A szemembe! Ó, hogy csak homályos képet látsz? Akkor nézz
erősebben… nézz magadból (tudod, milyen nehéz volt kitágult szemmel
bámulni, amíg elkattant az a gép?)… persze, nem adom ki magam,
élesebben csak te láthatsz, ha akarsz, ha belém akarsz hatolni, hogy
lásd a lelkem. Kék, zöld, barna? Nincs tiszta szemszín, csak
megközelítőleg tudhatod, hiszen íriszem körül szikrannak a színek, a
zöldbe olvad a kék, a sárga, a kis barnásarany pöttyök… “mindigváltozó”, s mégis változatlan. Csak az tudja előhívni, aki
megérinti a lelkem… csak az látja a színek kavalkádját… az igazi
Énemet…

Ott… igen… az a hatalmas lakat. Rajta sok-sok kulcslyukkal. Nálam a
lakat, nálad a kulcscsomó, iciny-piciny kulcsokkal. Na, melyik is illik
bele? Ezt neked kell kitalálnod. Válassz ki egyet, s próbáld bele
(jujj, ez csiklandoz )… igen, ez a lelkem “örömszobája”. Ha ezt
nyitogatod, kiárad belőlem az öröm, a nevetés, a jókedv. Másikat
próbálsz? Sötétséget látsz? Most éppen beletaláltál a szomorúságomba, a
rosszkedvembe, a “nemakaromba”. Gyorsan csukd be! Újabb kulcsért
nyúlsz, találomra illeszted. Tüzet látsz, lobogót, vakító fényeket,
igen, ez is én vagyok… a vágyaim, az őrület, a “mindentodaadás”.



Melyik vagyok én igazán? Keresgélj! Valahol… ott, ahol nem is
gondolod… ott találod a nyitját. Egy icike-picike kulcslyukat. Nézz a
szemembe! A szemed kulcsával tudod kinyitni, nem holmi sima
kulcsocskával. Merülj belém, és a szemsugarad nyitja majd egész
lényemet. De engedem-e, hogy belémtekints? Csak ha illik a zárba, ha
ugyanaz a kódja… addig marad ilyen elmosódott… én csak örülnék, ha
neked sikerülne… nem lenne többé ennyi szomorúság egy egyszerű,
lélekteli szemben…