Az első csók…
Miért
van, hogy egy kép láttán szétcsavarodik a szíved, és csípni kezdi a
sminklemosód a szemed? Pedig csak egy e-mailt kapsz, hogy bejelöltek
ismerősnek, és hirtelen fogalmad sincs, ki is az az M.N.R. Biztos
megint valami csoport akarja, hogy csatlakozz, vagy valaki, aki csak
úgy találomra bejelölt…
…név, kiskép… még mindig nem ugrik be… aztán megnyitod azt a
pici, csalóka fotót… lassan betöltődik, részenként, egyre többet és
többet látsz… és amikor teljesen megnyílt… csak nézed… nézed…
nézed… és könnybelábad a szemed a hirtelen, szinte fojtogató régtől.
A haja rövid volt. Most hosszú… göndör fürtjeibe ősz hajszálak
keveregnek… de semmit nem változott… a szeme (csak az apró
pókhálóráncszőttes furcsa körülötte), szája mosolylágy íve, az a
huncutság, ami szétcsodálva kacagtatott meg mindig…
Emlékszem, óvatosan érintette meg a szám szájával, puha, pillekönnyű
csók volt… a lábujjamig beleborzongtam… édes volt, tejízű… fogta
a derekam, én meg sután kapaszkodtam a vállába… órák óta vártunk erre
a csókra… mennünk kellett volna már… vártak ránk… de én kérettem
magam, szégyelltem, most, így, vén fejjel belegondolva, csak húztam az
időt, hogy ne teljesüljön olyan gyorsan az a pillanat…
Igen…, az az első pillanat… a fotó-szakkör laborja… vegyszerek
szúrós illata lengett minket körül… amikor életem első csókját kaptam
Tőled… és aznap este lekéstük az Esti Macit…
Emlékszel még rá Te is?…
2008. március 08.
Lyrian ©
R.I.P. Dennis Hopper
(Dodge City, Kansas, USA, 1936. május 17. – Venice, Kalifornia, USA, 2010. május 29.)
Legyen könnyű a föld és széles az országút ott fent, a szivárványon át…
Easy Rider… Easy Rider… Dennis… Easy Rider…
Szenvedély (A Naiva dala – A vér szava)
Óvatos lépések. Óvatos kerülgetések. Minden lehet vagy semmi? Semmi. De játsszunk! Mert játszani olyan jó! Játék az élet. Játsszuk el, hogy kellesz még, mert kell valami, ami hiányzik, másképp, máshogyan. Csak alkalomszülötten, csak most, csak elkezdtem valamit, és éjszaka, amikor többször arra ébredtél, hogy szorosan öleltelek, és arra fordultam, amerre a tested kívánkozott, csak fáztam, s élő takaróként borítottam magam be veled, nem pedig azért, mert ez bármi mást is jelenthetne, csak azt, hogy Nő vagy. De fejezzük be, ha már reggel izzósra hevítettük egymást, ha láttál valamit a szememben. De nem is láttál semmit. Csak a szembogaram szűkült össze, amikor a melled simogattam, amikor gyengéden harapdáltam a szád. Gyere, mert hívlak, gyere, mert nem hívlak, de találd ki, de miért is?
Mit is kellene kitalálnom? Végjáték? Vagy inkább Végítélet? Stephen King már megírta. Elég horrorisztikusra sikerült. Vegyük inkább erotikusra a figurát? Akkor hívj. Kérj. Te vagy a Férfi! Mutasd meg a “mosogatnivalógyűjteményed”, vagy a “szennyesgyűjteményed”, a “bélyeggyűjtemény” már olyan snassz a mai rohanó világban. Mutass valami újat, hogy ugorjak, hogy enyémnek tudjam még az éjjelt. Azt hitted, téged? Ne légy naiv! Játék. A Te! játékod. Nem az enyém. Játék, mint a Rubik-kocka, forgatjuk, tekergetjük, de nem tudjuk kirakni az oldalakat egyszínűre. Nem is akarjuk. Keszén-kuszán vágyjuk egymást. Tiritarkán, “sohanemmegfejthetően”. Csak a testünk követelődzik. De olyan biztos vagy ebben? Bennem is biztos vagy? Amikor “nem”-et mondok hívásodra, kerekre nyílik a szemed, mint Andersen meséjében a Tűzgyújtó Kutyusnak. Most tiltakozol? Persze… és csendben mosolygok magamban. Úgy indulsz haza, hogy tudod, úgyis megyek. Nem tudok ellenállni a varázsodnak. Biztos vagy benne? Persze, szívem!
Megérkeztem. Itt vagyok. Ezt akartad? Hát legyen. Azt hiszed, hogy nem tudom? Hogy nem értem? Megint naivnak nézel, és jessssz! Ugye milyen jól játszom a naivát? Nem? Akkor félj tőlem, mert soha nem fejthetsz meg. Pedig azt hitted, hogy igen… hogy átlátsz rajtam, mint az üvegen…
Lefekszem melléd. Mintha semmit nem sejtenék. Bekészültél. Vártál rám, mint egy olcsó nőre. (Huhh, milyen finoman fogalmaztam!) Ne félj, fizetned nem kell. Fizettél már… és fizettem én is. Hát akkor gyere! Hiszen mi fog történni? Te gátat vetsz pánikszerűen visszagyógyulni készülő szüzességemnek, én pedig megóvlak attól, hogy pirosra dörzsöld a két tenyered. Másfél óra múlva, amikor már a cigaretta parazsát nézzük, és fekszünk a szétizzadt lepedőn, émelyítő gyümölcsillat terjeng a szobában, testünk elégedetten piheg, szemünkben kihunyt minden, és a szomszéd, aki bosszúsan levakarta a fülét a pohár aljáról, ami akkor gyógyult oda, amikor rájött (a tévé összes pornócsatornáját végigkapcsolva), hogy ez élő adás, és jobb a műsor, mint amit bármelyik adón is találhatna, elégedetlenül lefeküdt aludni horkoló asszonykája mellé, de előtte próbálgatta élesztgetni, s a válaszra, hogy: “mit akarsz tőlem, inkább a szemetet vinnéd le!”, duzzogva a másik oldalára fordult, és aludni próbált, mi csak fekszünk. Itt vagyunk. Egymás mellett. Együtt, és mégis egyedül. Soha nem éreztük magunkat ennyire egyedül kettesben.
Pedig mit is tettünk? Csak elháltunk egy befejezetlen reggelt… és elháltuk még párszor, amíg ott voltam. Miután megbeszéltük, hogy nincs “újra”, nincs “megint”, nincs SEMMI!… és úgy is gondoltuk. Majd gyengéden egymásra talált újra a testünk. Talán lesz még “vágysikítás”, talán kell még majd a SEMMI, talán megismételjük. Rajtunk múlik.
Szerelem volt. Egetforgató, csillagotletépő… s ez az éjszaka lett a Hattyúdalunk. Most már barátok vagyunk. Igaz barátok. A barátok pedig azért vannak, hogy segítsenek egymáson. Vagy nem?
2007. április 04.
Lyrian ©
Esti zene
Meglepetések (nemcsak húsvétra!)
Imádom
a meglepetéseket! Csak éppen soha nem csinál nekem senki! Én bezzeg
ha belelendülök, és kigondolok valami frappánsat, heteket tudok áldozni
a sikerért.
Egyszer, húsvét előtt óriási társaságot vártam még kicsiny kertes
házamba. Meglepetésként “ezeréves” kínai tojásokat gyártottam. Annyira
megtetszett ugyanis a recipe, hogy rögtön nekiláttam a
megvalósításának. Vettem 60 tojást, bőszen nekifogtam a gyártásnak,
mely utolsó fázisa a 15 napos földbenérlelés volt. Gondoltam,
összekötöm a kellemeset a hasznossal, és szépen elástam egyenként a
kert különböző pontjain. Amikor vendégeim megkérdezték, hol lelik a
kaját, szépen szétosztottam a kölcsönkért rahedli ásót, kislapátot és
ráuszítottam őket a kertre. Eredmény: szépen felásták (nekem tehát nem
kellett, itt volt a hasznos része a dolognak), és olyan jó volt nézni
izzadt arcukon az örömöt, amikor meglelték szépen-sorjában a tojglikat.
Utána kezdtek csak el gondolkodni, hogy mire is ment ki a játék.
Szupiiii vooolt! Csak kicsit kergettek meg lapátlóbálva!
Egyébként szép meglepetés a “kínai márványtojás” is. Megfőzöd a
tojásokat jó keményre, tehát nem kell nézni közben az órát, rotyogjanak
csak nyugodtan (a ciki csak az, amikor elfeledkezel róluk és már a
lábas is szenesre égett, mert lefőtt róluk a víz, tehát érdemes azért
néha rájukkukkantani). Majd kiszeded (bőszen fújogatva összeégetett
ujjhegyeid, kicsit emlegetve le- és felmenőidet, vagy a tojások
szülőtyúkjait), és finoman összetörögeted a héjukat. Majd az előre
sötétre főzött teába (itt menő a fekete tea), szépen belerakosgatod
őket és hagyod az egészet ázni egész éjjel. Amikor meghámozod őket,
gyönyörű márványos felszinük lesz, behálózva a beszivárgott teától,
felvágásnál is gyönyörűen mutat a tányéron díszítésnek. Általában
kicsit szkeptikusak az elfogyasztásnál a vendégek, meg riadoznak a
látványtól, de biztosítsd őket nyugodtan, hogy nem rohadtak, csak
szééééépeeeek! (szerző megjegyzése: tényleg finomak!)
Szeretem a szülinapi meglepiket is. Amikor “utolsóelőttielőtti” párom (nevezzük
egyszerűen ászex-nek – nem félreolvasva és értelmezve a szót!!!!),
benyögte, hogy szülinapja lesz ekkor és ekkor, már villogott is az
agyamban a csodálatos meglepetés. Boszihoz méltóan “öngyulladó”
gyertyát szerettem volna a tortájára pakolni, meg körbe-körbe a
szobába, úszva, mécsesben, tartóban, mindenhogy. Rávetettem magam a
net-re. Keresgéltem, keresgéltem, hülyeboltokban, viccesboltokban –
sehol semmi. Aztán találtam egy oldalt, ahol a gyertya elkészítését
írták le pontról-pontra. Igaz, előtte még átrágtam magam a robbanó
petárdák, égigégő fáklyák, görögtüzek (huhh, az nagyon tetszett, be is
terveztem más alkalomra), sőt, még a napalm-bomba elkészítésének
rejtelmein is. Majd jött a megvalósítás.
Első lépésként elhűlve olvastam, hogy a legfontosabb kellék a glicerin,
mint folyadék. Addig glicerinnel csak kúp formájában találkoztam,
székrekedéses gyermekeim gyógyításakor. Fellelhetőségi hely: patika.
Huhh, kapkodtam a levegőt! Most állítsak be és kérjek fél lityi
glicerint lazán? Továbbléptem, és kiderült, hogy a másik alapkellék a
hyperoxid, másnéven hypermanganát reszelék. Tudjátok, amit a csecsemő
fürdetésekor beleteszel fertőtlenítőként a vízbe, az meg szép
kékre-lilára színezi a kádat, a kezed, a mosdószivacsot…stb. Egyből
bősz röhögésbe fogtam, amikor elképzeltem glicerin-kúppal megdugdosott
gyerekemet, amint belemerítem a manganátos vízbe, ő meg öngyullad!
Miután kiröhögtem magam, letöröltem csurgó könnyeimet, és összeszedtem
szétsikított önmagam, irány a patika! Na, azért finoman csináltam!
Jártam vagy 6 helyen, mire mindent megvettem, nemááám, hogy kiderüljön,
mit is szeretnék, és kihívják azokat az aranyos bácsikat a hátulkötős
fehér rucival.
Majd a konyhát kineveztem laboratóriumnak. Gyerekeim gyanakodva nézték
ténykedésemet, de amikor elmagyaráztam, hogy mit is szeretnék, és
riadtan világosultak fel, hogy engem kémiából csak kegyelemből engedtek
át a suliban minden évben, riadtan menekültek, kezük ügyébe készítve a
telefont (tűzoltók, aranyos bácsik, mentők azonnali hívására), meg a
poroltót. Pokrócokat is betáraztak a kád mellé, hátha én gyulladok és
bugyolálni kell. Olyan édesen gondoskodóak voltak!:)
A haverok szintén riadtan telefonáltak, hogy mikor kezdek neki, mert
akkor nem jönnek még a tájékomra sem, sőt, Csepel-city több kilométeres
körzetét is elkerülik akkor. Minden este nézték a híradót, hátha
megtalálnak a hírekben. Deeee neeeem! Több napos szidkozódás,
nénikézés, csöpögtetés, keverés-kavarás után megszületett az első!
Pontosan 5 percre a tákolás után öngyulladt meg. Miután eljártam
örömtáncom, kiszámoltam a többinél is, már természetesen profi módon,
hogy ászex-em megérkezése után (beleértve örökös késése
belekalkulálását is), mikor-melyik gyertya gyulladjon meg egymás után,
csodálatos boszi-erővel és fénnyel árasztva el a szobát.
Eljött a nagy nap! Előtte legyártottam az összes gyertyát, elhelyeztem
őket, és vártam-vártam (ugyi ez is be volt tervezve!). Már az is
meglepi volt, hogy szoknyát rántottam magamra, még sosenemlátott úgy,
és “hepiiibööörszdéééj” éneklésével (ez kicsit megriasztotta),
besuhantam a szobába. A gyertya pont akkor gyulladt, amikor kecses
kézmozdulattal varázst hintettem rá! Aztán jött a többi, 5-10
percenként 1-1 darab kezdett hajladozó lánggal égni, ragyogott a szoba,
a szemem, boldogan nyújtottam át a nyilasok két legfontosabb
kristályát, az “emlékezését” (mert mindig-mindent elfelejtenek,
mellettük egy személyben vagy anya, szerető, titkárnő és
határidőnapló), és a “szónokok kövét” (imádnak beszélni, legalább ne
marhaságokat mondjanak!). És a reagálás? Két puszi, köszönöm szépen,
olyan aranyos vagy! Pezsgőbontás, és …innentől a fantáziátokra van
bízva a történet folytatása.
Nemsokára jött az én szülinapom!… és beérett a gyümölcs! Azaz a
rohadék kristályok nagyonis hatékonyak voltak! Előszöris, bár nem
felejtette el, de “nekem semmi frappáns nem jutott az eszembe”
felkiáltással elémtett egy üveg bort. Majd két napra rá, amikor
lebukott, szépen elmesélte, hogy ő kihez is járogat stikában, semmit
nem titkolva, név, telcsiszám…stb. (Ennek következményét lásd. az alantabb publikálandó Vadászok c. írás első részében részletesen taglalva!) Hát
nesze neked meglepikövek! De juszt sem bánom már. Mert a meglepim
annyira jól sikerült, (igaz, az övé is), hogy azóta is emlegetem, hol
ábrándozva, hol sírva, de olyan széééép vooolt! És én csináltam
egyedüüüül! Bibibííííí! (még most is büszke vagyok rá!)
Megemlíteném még, hogy a kis akciója után előtérbe helyeztem a
napalm-bomba készítését. Most azon gondolkodom, hogy talán mégiscsak jó
lenne megcsinálni. Úgy meglepiként!:) Nagy durranás lenne, az már
biztos!:)
Lyrian ©
Esti zene – nagyon sírva…
Csendes ember
Ülök
előtted “törökben” a fűben. Amikor rágyújtok, ösztönösen kínálom feléd.
Jaj, ne tiltakozz, hiszen már nem kell titkolóznunk úgy, mint régen.
Persze, kinevetlek… és Te is mosolyogsz… Egymástól lopkodtuk a
szálakat, nehogy meglássa a “sárkány”, akinek orra oly kihegyezett volt
a mástól “megnemkülönböztethető” illatra. Régen láttalak… azaz így nem
igaz… hiszen látlak mindig… úgy magamban… úgy bennem… De ilyenkor
annyira rámzúdul minden, amikor itt ülök, és csak nézlek…
Igen, mesélek… mint mindig… mert annyi minden történt az utolsó
beszélgetésünk óta. Nem, most nem lehetsz büszke rám. Annyi, de annyi
baromságot csináltam, annyira nem érzem megint, hogy a saját életemet
élem. Bólogatsz? Igazad van. Én már csak sóhajtani tudok. Hatalmasat…
füstfelhőset. A gyerekek? Nehéz, nagyon nehéz. Olyan hirtelen nőnek
fel, hogy lélegzetvételnyi idő lesz a napokból, a hetekből, a
hónapokból. De ezt úgyis tudod, hiszen találkozol velük, sűrűbben, mint
velem. Mert én ugye… csak úgy, ha szólsz, hogy már olyan régen nem… jó
lenne már… és én csak húzom az időt, hogy majd, most nem, most nem
vagyok felkészülve rá…
Lefekszem melléd… érzem azt a megnyugtató békét… mindig elönt… belőled
árad… A fű csiklandozza a nyakam, fejem alá teszem a kezem… közben
odabólintok az előttem eltipegő néninek, aki már ismer, és nem
csodálkozik azon, hogy mély diskurzust folytatok Veled… Itt, ebben a
zárt világban annyira nagy a csend… kizárja a világ zaját… a nem messze
elhúzó autók gumisikítását… Együtt nézzük a felhőket… úgy, mint régen…
és mesélek… Te pedig hallgatsz… mindig hallgattál… Emlékszel a piros
kis ernyőmre, amin kézen fogva táncoltak a kis néger emberkék?… Miért
jutott eszembe? Nem tudom… Talán mert fogtad a kezem Te is, akkor,
amikor arra vártunk, hogy hazamehessünk, mert a karácsonyfát már
feldíszítették, és így már nem bukik le az Angyalka, amikor az
ajándékokat alácsempészte…
Igen, fogtad a kezem… soha többé, csak akkor… és soha nem öleltél meg,
soha nem szorítottál magadhoz, soha nem mondtad, hogy szeretsz… annyira
hiányzott… talán ezért vágyom most az ölelésekre, az érintésekre, a
szavakra… annyira jó hallani néha… Jó végigsétálni úgy igazán,
kézen fogva… jó odaborulni a másik mellére… jó úgy elaludni, hogy
szorítanak, nem engednek… Te miért féltél az érintésektől?
Megkeményítetted magad, távol tartottál ezektől a mélyemberi
mozdulatoktól, a lelketérintő szavaktól… csak néztél némán… s éreztem,
nem kellek… neked nem kellek…
Annyira hiányzol! Annyira fáj… annyira dönget és dübörög bennem a
szeretet… könnyeim szétáztatják az újabb cigarettát… úgy adom oda
Neked, a számbólráizzítva, nedvesen… Csóválod a fejed… nem szeretted ha
sírok, ugye? Erre tanítottál… keményen, büszkén, felemelt szívvel,
egyenesen… és érzelmek nélkül… Rossz tanítvány voltam… nagyon rossz… Az
utolsó napon, amikor végleg kiléptél az életemből, azt hittem, köszönés
nélkül hagysz magamra… sírtam, üvöltöttem, falatvertem… de éjjel arra
ébredtem, hogy valaki néz… és ott ültél a karosszékben… moccanni sem
mertem, nehogy eltűnj, elpárologj… néztél, és akkor láttam meg a
szemedben azt a sohakinemmondott, végtelen szeretetet… majd
elhalványultál… egyre jobban és jobban… én meg nyüszítettem belül, ott
nagyon belül… ne menj még, kérlek, ne… csak most ne… csak most értem…
csak most esett le az a tantusz… de elmentél… és az érme koppanásán
kívül nem hallottam mást… csak a végtelen csendet, ami végigkísérte
közös életünket…
Mennem kell… várnak rám… s vár rám az ezernyi tennivaló, a napi
sárbatiprás, az apró örömök… de közben érzem, hogy figyelsz rám,
vigyázol akkor is, ha nem vagy velem… valahogy mindig ott vagy,
láthatatlanul… mert Te vagy az az Angyal… De kérlek, Őt ne hívd még…
hagyd meg nekem még egy kicsit… tudom, vágysz már rá… szeretnéd, ha
örökre ott lenne már Veled… Igen, önző vagyok… nagyon önző… nekem már
csak Ő maradt… úgy kézzelfoghatóan, az örökös zsörtölődésével,
sírásával, a hatalmas tenni akarásával, és ha Ő elmegy, nekem fel kell
nőnöm… Érted? Akkor véget ér a hosszúra nyúlt gyerekkorom… s felveszem a
terheket, amit maga után hagy… nem akarok felnőni… nem akarok… de
megint nem válaszolsz… megint magamban kell helyretennem egyedül
mindent… azt, amit kimondatlanul adtál ez alatt a pár óra alatt…
Felcihelődöm a földről… adok még egy cigarettát… a liliom ott, a
vázában… olyan csálén áll szegény… mint az életem… megigazítom…
végigsimítom a márványlap erezetét…
– Szia Apszi! Majd jövök… és újra mesélek… mint tizenegy éve mindig… s te csak hallgatsz majd csendesen… mint egész életedben…
előtted “törökben” a fűben. Amikor rágyújtok, ösztönösen kínálom feléd.
Jaj, ne tiltakozz, hiszen már nem kell titkolóznunk úgy, mint régen.
Persze, kinevetlek… és Te is mosolyogsz… Egymástól lopkodtuk a
szálakat, nehogy meglássa a “sárkány”, akinek orra oly kihegyezett volt
a mástól “megnemkülönböztethető” illatra. Régen láttalak… azaz így nem
igaz… hiszen látlak mindig… úgy magamban… úgy bennem… De ilyenkor
annyira rámzúdul minden, amikor itt ülök, és csak nézlek…
Igen, mesélek… mint mindig… mert annyi minden történt az utolsó
beszélgetésünk óta. Nem, most nem lehetsz büszke rám. Annyi, de annyi
baromságot csináltam, annyira nem érzem megint, hogy a saját életemet
élem. Bólogatsz? Igazad van. Én már csak sóhajtani tudok. Hatalmasat…
füstfelhőset. A gyerekek? Nehéz, nagyon nehéz. Olyan hirtelen nőnek
fel, hogy lélegzetvételnyi idő lesz a napokból, a hetekből, a
hónapokból. De ezt úgyis tudod, hiszen találkozol velük, sűrűbben, mint
velem. Mert én ugye… csak úgy, ha szólsz, hogy már olyan régen nem… jó
lenne már… és én csak húzom az időt, hogy majd, most nem, most nem
vagyok felkészülve rá…
Lefekszem melléd… érzem azt a megnyugtató békét… mindig elönt… belőled
árad… A fű csiklandozza a nyakam, fejem alá teszem a kezem… közben
odabólintok az előttem eltipegő néninek, aki már ismer, és nem
csodálkozik azon, hogy mély diskurzust folytatok Veled… Itt, ebben a
zárt világban annyira nagy a csend… kizárja a világ zaját… a nem messze
elhúzó autók gumisikítását… Együtt nézzük a felhőket… úgy, mint régen…
és mesélek… Te pedig hallgatsz… mindig hallgattál… Emlékszel a piros
kis ernyőmre, amin kézen fogva táncoltak a kis néger emberkék?… Miért
jutott eszembe? Nem tudom… Talán mert fogtad a kezem Te is, akkor,
amikor arra vártunk, hogy hazamehessünk, mert a karácsonyfát már
feldíszítették, és így már nem bukik le az Angyalka, amikor az
ajándékokat alácsempészte…
Igen, fogtad a kezem… soha többé, csak akkor… és soha nem öleltél meg,
soha nem szorítottál magadhoz, soha nem mondtad, hogy szeretsz… annyira
hiányzott… talán ezért vágyom most az ölelésekre, az érintésekre, a
szavakra… annyira jó hallani néha… Jó végigsétálni úgy igazán,
kézen fogva… jó odaborulni a másik mellére… jó úgy elaludni, hogy
szorítanak, nem engednek… Te miért féltél az érintésektől?
Megkeményítetted magad, távol tartottál ezektől a mélyemberi
mozdulatoktól, a lelketérintő szavaktól… csak néztél némán… s éreztem,
nem kellek… neked nem kellek…
Annyira hiányzol! Annyira fáj… annyira dönget és dübörög bennem a
szeretet… könnyeim szétáztatják az újabb cigarettát… úgy adom oda
Neked, a számbólráizzítva, nedvesen… Csóválod a fejed… nem szeretted ha
sírok, ugye? Erre tanítottál… keményen, büszkén, felemelt szívvel,
egyenesen… és érzelmek nélkül… Rossz tanítvány voltam… nagyon rossz… Az
utolsó napon, amikor végleg kiléptél az életemből, azt hittem, köszönés
nélkül hagysz magamra… sírtam, üvöltöttem, falatvertem… de éjjel arra
ébredtem, hogy valaki néz… és ott ültél a karosszékben… moccanni sem
mertem, nehogy eltűnj, elpárologj… néztél, és akkor láttam meg a
szemedben azt a sohakinemmondott, végtelen szeretetet… majd
elhalványultál… egyre jobban és jobban… én meg nyüszítettem belül, ott
nagyon belül… ne menj még, kérlek, ne… csak most ne… csak most értem…
csak most esett le az a tantusz… de elmentél… és az érme koppanásán
kívül nem hallottam mást… csak a végtelen csendet, ami végigkísérte
közös életünket…
Mennem kell… várnak rám… s vár rám az ezernyi tennivaló, a napi
sárbatiprás, az apró örömök… de közben érzem, hogy figyelsz rám,
vigyázol akkor is, ha nem vagy velem… valahogy mindig ott vagy,
láthatatlanul… mert Te vagy az az Angyal… De kérlek, Őt ne hívd még…
hagyd meg nekem még egy kicsit… tudom, vágysz már rá… szeretnéd, ha
örökre ott lenne már Veled… Igen, önző vagyok… nagyon önző… nekem már
csak Ő maradt… úgy kézzelfoghatóan, az örökös zsörtölődésével,
sírásával, a hatalmas tenni akarásával, és ha Ő elmegy, nekem fel kell
nőnöm… Érted? Akkor véget ér a hosszúra nyúlt gyerekkorom… s felveszem a
terheket, amit maga után hagy… nem akarok felnőni… nem akarok… de
megint nem válaszolsz… megint magamban kell helyretennem egyedül
mindent… azt, amit kimondatlanul adtál ez alatt a pár óra alatt…
Felcihelődöm a földről… adok még egy cigarettát… a liliom ott, a
vázában… olyan csálén áll szegény… mint az életem… megigazítom…
végigsimítom a márványlap erezetét…
– Szia Apszi! Majd jövök… és újra mesélek… mint tizenegy éve mindig… s te csak hallgatsz majd csendesen… mint egész életedben…
Lyrian ©
Gyökereim © (saját alkotás)
Esti zene
Táltosasszony (Kincső története)
Hihetetlen csend honolt a táborban. Csak néha törte meg a faágak zuhanó dobbanása.
– Rakják a máglyát – motyogta Karsaly sátra homályában, miközben nehézkesen fűzte tarsolyát övére. – Ő akarta így… hát legyen… -, majd hirtelen felkapta a fejét. Gyermeksírást hallott, halk hüppögést. Odacsoszogott, s félrehúzta a sátortakarót. Maszatos kis alak kuporgott előtte, két kezével átfogva térdét, sarkán hintázva.
– Gyere, Zsejke! Rólad elfeledkeztek? – Reszkető kézzel állította talpra, s mikor a kislány durcásan elfordult, maga felé penderítette. – Rám nézz, te parány! Sírhatsz, de nem érdemes… Nézz csak rám… na, így már jó…
Ahogy a hatalmas, zöld szempár nedvesen rácsillant, elöntötte az emlékezés folyama.
– Mintha ma lett volna… – suttogta. – Félelmetes…
***
A táltos bevégezte munkáját, sátrába vonult, fáradtan dőlt el a birkabőrökön, amikor félrecsapódott a bőrfüggő, és szélvészként rontott be sírva Kincső. Derékig érő hajfonatából szálak meredeztek, fél kiscsizmája hiányzott, megállt Karsaly előtt, s nagyot dobbantott piciny lábával.
– Már megint mit műveltél, te pusztaátka?
– Megvert apám -, nézett dacosan a táltosra. Zöld szemei villámokat szórtak, miközben elkente arcán a könnyeket. – Pedig én csak ki akartam próbálni… nem is próbálni… csak közelebbről megnézni, tudod, olyan nagyon közelről… ennyire közelről –, s odadugta centikre pisze orrát a táltos arcához.
– Mit akartál megnézni, olyan nagyon közelről? – mosolyodott el Karsaly.
– Hát anyám kardját, s íját… aztán gondoltam, kipróbálom, hogy meg tudom-e tartani, ki tudom-e feszíteni… de apám észrevette… és azt kiabálta, hogy ezt ki kell érdemelnem… és…
– És kiporolta a fenekedet…
– Ki! De én ezt nem értem Karsaly, nekem senki nem mond el semmit, pedig hányszor kérdeztem, ki is volt az anyám, hogy mesélje el nekem, de ilyenkor csak ül, néz maga elé, és csak annyit mond: – Majd máskor…
Karsaly odahúzta magához, leültette maga mellé.
– Miért akarsz tudni róla?
– Tudod, ha nekem is lesz lányom, el tudjam neki mesélni ki is volt ő… Rossz volt? Azért nem mondják el?
– Nem Kincső, nem volt rossz… Tuga nagy harcos volt, s apád téged is annak nevel… de még nem tud róla beszélni, érted? Eljön majd az idő, amikor kiáradnak belőle a szavak, csak légy türelmes.
– De én nem akarok türelmes lenni! Nem akarok harcos lenni! Én táltos akarok lenni, olyan, mint te! Semmi más!
– A táltosok is harcolnak Kincső, néha a szellemekkel, néha saját magukkal, de van, amikor a többiekkel a csata sűrűjében kaszabolnak. Ahhoz, hogy táltos légy, sokat kell tanulnod. Vagy úgy gondolod, hogy a táltosságot csak úgy, ajándékba adják?
– Én már tudok írni! – húzta ki magát a kislány. – Néztem, ahogy Csoltó a betűket véste, és csak úgy belém ragadt… és tudod Karsaly, én álmodom is ám! Furcsák az álmaim, nem értem őket, de álmodom… biztos, hogy ez elég a táltossághoz.
– Mit álmodsz, kicsi?
– De nem nevetsz ki, ha elmesélem őket? – csillant meg a zöld szempár kérdőn, majd amikor látta Karsaly komoly arcát, belekezdett. – Néha azt álmodom, hogy sötét iszapban gázolok, a hajam teleragad sárral, s csak tépkedem, húzom… közben mennék, de nem mozdul a lábam… és Karsaly, másnapra valaki megbetegszik a táborban. Van, amikor a fogaim szedem, véres ujjaimmal kotrok a számban, minél többet húzok ki, másnap annál kevesebben térnek haza a harcból. Most miért nézel rám ilyen furcsán? – döngött kis ökle a táltos mellkasán.
Karsaly tényleg megdöbbent. Nézte a maszatos kis figurát, s gondolatai villámsebesen cikáztak elméjében. Egyre mélyebb lett a csend, Kincső összegömbölyödött, lábait felhúzta, térdeit védőn átkarolta, úgy hintázott a sarkán.
– Várj meg itt -, szólt oda Karsaly, és már ki is lépett a sátorból, otthagyva a dühös parányt.
Attól a naptól kezdve Kincső Karsaly oltalma alá került. A táltos soha nem mesélte el, mit, s hogyan vitázott Kevével fertályórán át, hogy lányát elengedje. Múlt az idő, s Kincső gyönyörű lánnyá serdült. A tábor férfinépe rajtafelejtette szemét, amikor az áldozásnál segített, kedvtelve nézegették ringó csípejét, de Kincsőt nem érdekelték a legelésző férfiszemek. Csak tanulni akart. Mesterien forgatta a kardot, szúrt pontossággal találta el a céltábla közepét a nyílvesszővel, félelem nélkül, karját széttárva vágtatott a széllel hóka lován, Sebesen, s reggelente elmesélte álmait, mik rendre beteljesedtek. Karsaly pedig egyre jobban tisztelte őt, de nagyon vigyázott, nehogy beképzeltté, s fellengzőssé váljon.
– A legnagyobb tudás…
– Túúúúúúúdoooooom – nevetett rá ilyenkor Kincső -, a legnagyobb a tisztelet, s alázat mások iránt, no és persze a szerénység – fejezte be egy kacsintással.
Egyik reggel a mindig pörgő-forgó szélvész csendesen, elgondolkodva suttogta oda neki:
– Karsaly, megálmodtam a halálom… Hatalmas hegycsúcson álltam, szél tépett, vihar zúgott, erős lökést éreztem, és lezuhantam… zuhantam egyre lejjebb, és lejjebb, majd minden sötét lett… s egyszer csak hallottam a rögök koppanását magam felett… iszonyú hang volt… engem temettek… számat teletömte a föld, moccanni sem tudtam… és fáztam, nagyon fáztam… – sírta el magát. – Nem akarom! Én ezt nem akarom! Ígérd meg, Karsaly, ígérd meg, hogy nem engedsz eltemetni! S ne áldozzátok fel Sebest! Ezt akarom! Ígérd meg!!! – A választ már meg sem várta, úgy rohant ki a sátorból.
Az idő pedig szállt sebesen, vándoroltak tovább a pusztán, néha megálltak, tábort vertek, ha kellett harcoltak, s napról napra kevesebben lettek. Maroknyivá zsugorodott a csapat, pedig mily sokan voltak, kik elindultak. Élelem szinte alig volt már, a vadászok néha üres kézzel tértek vissza, hisz a vad is megfogyatkozott, egyre kopárabb, s szomorúbb lett minden. Az arcokról eltűnt a mosoly, a sovány, alig lézengő emberek éhes szemekkel meredtek egymásra. Csak a harc maradt a túlélésért, a vér, a búcsúzás, a gyász… Kincső egyre többször kóborolt el, messzebbre, és messzebbre, szakadékok szélén ingadozott, majd legyintett egy nagyot. Nem, még nem jött el az idő… az az idő… aztán visszalovagolt a táborba, tette a dolgát, hisz Karsaly egyre vénebb lett, apránként mindent átengedett neki… s ő odaadóan ápolta, áldozott, énekelt az ősök nyelvén, táncolt a sámándobok ütemére, jósolt, harcolt, sebeket kötözött, s álmodott… Mindig beteljesülő álmokat. Álmodott halálról, boldogságról, egyszer összeérő folyókról, de győzelemről soha. Elérte a szerelem is, az ellen nem harcolt, Karsaly pedig rábólintott választottjára. Domán szép szál legény volt, kitűnő harcos. Az évek során Keve is megbékélt már furcsa lányán, s büszkén adta áldását rájuk.
Futottak a napok, rohantak a hónapok, s Kincső boldog volt. Az lett, amit gyermekkorában kigondolt – táltos, s nemsokára anya… de hiába nehezült el teste, ugyanolyan „pusztaátka” maradt, mint régen. Zsejke születése új életet hozott… s ahogy cseperedett a gyermek, mintha tükörbe nézett volna, amikor rápillantott. Egyik délután elszenderedett, majd saját kiáltására ébredt. Két tenyerét mellkasára szorította, sebesen dübögő szívére, zokogott, majd felugrott, körberohanta a sátrat, férjét keresve. Felkapta Zsejkét, és átszaladt apjához.
– Itt hagyom, vigyázz rá! – fektette le a bőrökre a kislányt. – Valami szörnyű történik! Valami borzalmas! – kiabálta. – Dománt nem láttad?
– Vadászni ment a többiekkel.
Kincső szeme tágra nyílt, s szó nélkül hagyta ott Kevét. Berontott sátrukba, oldalára rántotta kardját, vállára dobta íját, a tegezt kezében fogva ugrott fel Sebesre, és őrült vágtában indult neki. Csak az ösztönei hajtották a hegyre, fel, egyre feljebb nógatta lovát… Kiabálást hallott, fegyverek csengését, jajszót, s a szikla fokán berontott a harc sűrűjébe. Dománt kereste, s meglátta, ahogy ott állt a szirt tetején, sebesült karral, kardjával védekezve… Mellette társai hevertek, őt pedig szorították egyre hátrább, és hátrább. Kincső pörgette kardját, utat vágott lovával, nem érdekelte hány testen gázolt át, majd leugrott, s gyalogosan tört szerelme felé… és akkor hirtelen felsikított a szél, odataszította Dománhoz, majd együtt zuhantak le a szakadékba.
Apja sátrában tért eszméletre. Domán ott feküdt mellette, sebei bekötözve. Karsaly csak ült, keresztbe vetett lábbal, verte a dobot, s kántált. Füst szállt felfelé… Kincső csíkokban látta Keve arcát… majd felnézett…
– Apám, most már kiérdemeltem? – Keve csak bólintani tudott, majd leakasztotta Tuga fegyvereit, s mellé tette.
– Látod, Karsaly, nekem minden álmom igaz volt… – mosolyodott el Kincső. – Mondtam, hogy táltos leszek… ugye megmondtam?
***
… s most rakják a máglyát… Teste ott fog elégni, földbe nem teszem, megígértem… s nem áldozok… most nem… hamvait pedig este összegyűjtöm, s szétszórom a szirt fokán, szálljon teremtő ereje földünkre…
Kézen fogta Zsejkét, kivezette a farakáshoz, melynek tetején Kincső feküdt, egyszerű ruhában… körötte szerettei álltak… Domán erős kézzel tartotta az ágaskodó Sebest, Keve, s a megmaradtak merev arccal néztek maguk elé… Karsaly fáklyát vett kezébe, s halkan, dúdolva-kántálva meggyújtotta a máglyát…
Ó, Édes Nap Anya, sugaraiddal adj mennyet és fényt,
Ó, Édes Nap Anya, Népemnek adj minden napra új reményt.
Ó, Édes Víz Anya, fogadd be testem, és adj megtisztulást,
Ó, Édes Víz Anya, Népünket ne gyötörje soha szomjúság.
Ó, Édes Föld Anya, ha itt az idő, fogadd be halott testemet,
Ó, Édes Föld Anya, terméseddel mindig tápláld Népemet.
Magyarok Istene, kísérj utamon, adj erőt a harcban, vértezd fel karom,
Mások Istene, Nekem nem sok jót adott,
Istentelennek hívnak, mert Pogány vagyok…
Ó, Édes Nap Anya, Népemnek adj minden napra új reményt.
Ó, Édes Víz Anya, fogadd be testem, és adj megtisztulást,
Ó, Édes Víz Anya, Népünket ne gyötörje soha szomjúság.
Ó, Édes Föld Anya, ha itt az idő, fogadd be halott testemet,
Ó, Édes Föld Anya, terméseddel mindig tápláld Népemet.
Magyarok Istene, kísérj utamon, adj erőt a harcban, vértezd fel karom,
Mások Istene, Nekem nem sok jót adott,
Istentelennek hívnak, mert Pogány vagyok…
Szemét elvakította a füst, erősen szorította a kislány kezét…
– Karsaly, én ezt megálmodtam… – hallotta Zsejke hangját…
***
Kolcsa, ott fent, a Világ Peremén, nagyot sóhajtott, felállt a forrás mellől, lesimította fekete ruháját, majd lassan elindult a barlang felé…
– Eggyel többen leszünk… s nekem várni kell rá…
Lyrian ©
